Előjel. Mindenki ismeri ezt a sokszor mágikus szót, melynek következéményével általában csak utólag szembesülünk. Szinte sosem hallgatunk rá. Száma mostanában ugrásszerűen megnövekedett. Észrevette még valaki rajtam kívül? Vagy csak elsiklik felette mindennap, saját gondjaiban elmerülve. Másról sem hallani vagy olvasni, agyonvertek egy magányos idős embert, kiraboltak boltot, bankot, leütöttek pár forintért nőket, férfiakat, gyerekeket bántalmaztak. Szíven ütött és sokkolt mindenkit a móri bankrablás, ahol 8 ember életének lett hirtelen vége. Valamilyen szinten mindenki összeakad életében legalább egyszer az erőszak testet öltött figurájával. 

De a  brutalitás már nem csak közöttünk, felnőttek között jár, gyermekeinknél is elharapódzott. Mi vagyunk az oka, hiszen csak minket utánoznak. Pontosan azt a mintát követik, amit tőlünk, felnőttektől látnak. Hiába vagyunk mi egyszerűen, átlagpolgárként élő szülők, akik még egy hangos szót sem ejtenek ki soha, ha gyermekünk odébb egy szobával, magányosan, egyedül hagyva próbálja kitölteni valamivel az életét. Innen már sebezhető, elragadható. Bárkit a bizalmába fogad, aki megadja neki a figyelmet. Vagy egyszerűen annyira bezárkózik, hogy már mi sem ismerünk rá. A hátrányos helyzetű családoknál, ahol a napi egyszeri étkezés is igen nagy gondot okoz, felőrlődnek az idegek, az érzelmek, kiégnek az emberek. A gyerekek ebben nőnek fel, az örök bizonytalanságban, a keserűségben, a kilátástalanságban. Legtöbben nem tudják mi az, gyereknek lenni.

Mi felnőttek már tudjuk miért mit, és hogyan teszünk. De még mi sem fogjuk fel igazán, tetteinknek súlya és következményei vannak. Gyermekeink még csak tapogatóznak ebben a világban, és mi magukra hagyjuk őket. 

Valaki csak nem beszélget vele, de megad neki mindent, amire csak képes. Sok családban a kilátástalanság és a reménytelenség falként zárja el a szülőket gyerekeiktől. Mások a legkisebb vétségért is már félig agyonverik sarjukat, megint mások azt hiszik, be kell lökni az élet iskolájába teljesen egyedül, és az majd megtanítja mindenre. Mennyire ismerjük őket? Ki tudja, hogy mi a kedvenc színe, vagy tantárgya, ki a legjobb barátja, kibe szerelmes? Mennyire ismered saját fiadat vagy lányodat? Fordulhat hozzád teljes bizalommal, teljes nyíltsággal, csak úgy egyszerűen, anya, apa bajban vagyok?

Beszélgetsz-e vele sokat? Elmondhatja, mit érez, mi foglalkoztatja, mi az a probléma, amit épp nem tud megoldani? Együtt keresel-e vele megoldást? Észreveszed-e rajta a változást? Vagy elintézed annyival, nekem sokkal nagy gondok miatt fáj a fejem, a tiéd semmi az enyémhez képest.

Elérkezett az a század, mely már a gyermekbűnözésről szól. Igen, arról. Mert valljuk csak be nyugodtan, hallott már valaki 10 éve olyasmiről, hogy két gyerek megölte osztálytársát? Tanárt vert volna valaki? Lopkodások, kisebb verekedések (engem is megruháztak egy párszor, mégis itt vagyok) előfordultak már akkor is. De ami napjainkban folyik az iskolákban, az megdöbbentő. Ennél egyértelműbb jelek már nem kellenek. 

Túldemokratizált társadalmunkban korlátlan szabadságot adtunk gyermekeink kezébe, felnőtteket megillető jogokat, de élni vele nem tanítottuk meg őket és ez elszabadult. Odafigyelés hiányában gyermekeink már azt hiszik, mindent megtehetnek, amit csak akarnak. Az áldozatok nem találják a hangot szüleikkel, nem tudják hogyan kezdjenek bele, hogyan mondják el, rászálltak osztálytársaik, kiközösítették, bántalmazzák, megalázzák őket. /Tudom milyen érzés ez, én sem mondtam el otthon, kilógok a sorból, nem szeretnek, elkerülnek, egyedül ülök a padban, magányos vagyok az osztályban. Szünetben a dohányzó, tilosban járó szakaszhoz csatlakoztam, ott figyeltek rám, befogadtak/

Hé! Szülőtársaim, térjetek már magatokhoz! Hiszen a jövő társadalmát neveljük fel, ennél nagyobb felelősséget nem ismerek. Feladatunkat nem ruházhatjuk át másokra. Nevelésüket nem bízhatjuk csak az iskolára.

Adjuk át nekik azt, amit mi is szüleinktől lestünk el, vagy éppen hiányoltunk! A tiszteletet mások iránt, az együttélés alapszabályait, az egyenes tartást, a becsületet, az önbecsülést, a mosolyt, a szeretetet, egy jó időben adott simogatást, a megértést, a türelmet, az együttes játék örömét, a jól végzet munka érzését, az összetartozást, a fegyelmet, az önkritika gyakorlását, az élet értelmét. Nekünk kell megmutatnunk azt az utat, melyet majd életükben végigjárnak.

Pont ez a legnehezebb. A mindennapos apróságokra való odafigyelés. A részletek. Nem írhatjuk egy lista aljára, szombaton állatkertbe a gyerekkel.